6. Rész

-Mit érzel irántam?
Castiel a szemembe nézett és várta a választ, ami egy rövid időre megváltoztatja a kettőnk között levő...nem is tudom mit. Igazából nincsen köztünk semmi.
-Castiel, szeretném, ha barátok maradnánk. És nem több. Megígérted...a tájfutáson, hogy nem kezelsz másképpen csak, ha én is kérem. Azt kérem, hogy maradjunk barátok.

Elengedett. Szinte rossz volt nézni a csalódott arcát, a könnybe lábadt szemét, ami teljesen más választ várt. Ekkor nyilallt belém, szinte villámcsapásként a tudat, hogy önző vagyok és az ő érzéseit nem veszem figyelembe. Elfordult tőlem, két keze az asztal szélét szorítja. Nem látom az arcát, de azt igen, hogy nagyon uralkodnia kell magán, hogy ne törjön össze valamit most rögtön. Nagyon megbántottam, akaratlanul is. De valahogy tudtam, hogy ez lesz a vége. Kettőnk között úgyse lehetne semmi. Az ablakon keresztül enyhe szellő áramlott be, és kavarta fel a szobában a levegőt. Döntöttem...
-Mennem kell. -mondtam. Nem fordult meg. Egy szót se szólt. Én meg kisurrantam a nyitva hagyott ablakon.

Mikor reggel felkeltem, csak azon gondolkoztam, ami tegnap este történt. Szívből remélem, hogy Cas nem haragudott meg rám annyira amennyire mutatta tegnap mert azt nem bírnám ki. A suliba menet reméltem, hogy legalább Lyssel találkozom, ha Cassal nem is, de nem láttam egyikőjüket se.
Amint beléptem az épületbe Rosa támadott le.
-MI A FÉSZKES FENÉT CSINÁLTATOK TEGNAP?! Végig azt hittem, hogy ott jöttök mögöttem, az igazgatónő nagyon leszidott, fenyegetőzik, hogy intőt ad!! Az első óra után rögtön mennünk kell a tanáriba!! Castielnek is! Am...tényleg, ő hol van?
-Azt én is szeretném tudni, Rosa...
-Mi van, összevesztetek?
-Nem beszélnék róla. Majd megkeresem Castielt és megyünk a tanáriba óra után.
-Akkor majd találkozunk. -mondta, de én ezt már szinte nem is hallottam, rohantam az udvarra, hátha Cas ott  van, de nem találtam meg. Ahogy a tornateremben se volt. Ránéztem az órámra, már legalább negyed órája folyik a tanítás. Oké, akkor ezt ellógom...úgyse érdekelnek a vegyületek, meg az ionok.
Még negyed órát vártam az udvaron, mikor úgy döntöttem leülök egy padra. Zenét hallgattam mikor pár perccel később megjelent Castiel.
-Csá. -vetette oda.
-Szia.
-Figyelj, ami tegnap történt...szóval...nem akarom, hogy bűntudatod legyen. Érdemes rád várni, csak már nem bírok. Most kezdem csak átérezni annak a bilifejűnek a helyzetét. Mikor azt mondta szeret téged, de te sokadszorra is elutasítottad.
-Castiel...
-Várni fogok. -mondta, majd leült mellém. Istenem, most aztán szar helyzetbe vagyok...
Kicsöngettek, amikor felkelt mellőlem és elindult.
-Castiel, várj!
-Mivan?
-Mennünk kell a tanáriba, most! A tájfutásos dolog miatt.
-Nekem miért kell?! TI TÉVEDTETEK EL!!!
-De jönnöd kell!
-Ahj...nők! -kiabálta, majd megindult a tanári felé. "Nők". Most megsértett. Na mindegy, a tegnapi után úgyis megérdemeltem.

-SOHA NEM LÁTTAM MÉG ILYET AMIÓTA ITT TANÍTOK, ÉRTIK?! SOHA!
-De Igazgatónő, kérem... -kezdtem. De nem hagyta, hogy befejezzem, a pofámba ordított...
-MAGA CSAK NE MAGYARÁZZON, MEYER KISASSZONY! Tudom, hogy maga miatt tévedtek el, és ezért igazgatói figyelmeztetésben fog részesülni!
-De, én voltam. Én miattam történt. -mondta Rosa.
-Hogyan?
-Miattam tévedtünk el.
-Castiel, maga mit mond?
És mivel Castiel is azt mondta, hogy ő maga volt a hibás, így mindhárman intőt kaptunk. Hát so sorry :D
Szegény Rosa, legalább másfél órán keresztül bőgött, hogy ez mennyire hatással lesz majd a tanulmányi eredményére. Ellenben velem...ez már a sokadik intőm, szóval...
Kimentünk a folyosóra.
Rosa, miután Castiel azt mondta neki, hogy szívből gratulál az első intőjéhez még jobban bőgött mint azelőtt. És amikor már azt hittük nem jöhet rosszabb, az igazgatónő lépteit hallottuk közeledni.
Megállt előttünk.
-Nézzék, amit tettek arra nincs mentség, de belátom, hogy egy kicsit szigorú voltam.
-HOGYAN? -kérdeztük kórusban.
-Van valami amivel törölhetik azt az intőt.
-???
-Eltűnt a kutyusom. És...
-Ó szegény. -szólalt meg Rosa.
-CsENDET! -szóval, meg kellene keresniük. Ha megtalálják, szemet hunyok a dolog felett, most az egyszer.
-Már keressük is. -mondta Rosa.
-Hát én nem! -mondta Castiel. -Semmi kedvem egy padlócirkálóra pazarolni az szünetem. Na sziasztok, jó munkát!
-De Castiel...
-Áh...-szólaltam meg. -Castiel az Castiel...nem is tudom mit vártunk. Menjünk inkább, telik az idő.
-Mi történt köztetek? -kérdezte Rosa.
-Semmi...-mondtam.

Már kerestük a kutyát a DÖK-ös teremben, a kertészklubban, a tornateremben, még az udvar volt hátra.
Kimentünk, és megláttuk Castielt, egy padon ücsörögve. Felénk nézett. Megrázta a fejét és újra visszamerült a zene birodalmába...
-NEM IGAZ, HOL LEHET AZ A DÖG?! Hol nem kerestük még?! -kérdeztem.
-Nem tudom...a tantermekben még nem néztük.
-Áh, szarok a kutyára, nekem ez nem ér annyit...inkább az intő. Halottam, hogy mögöttem Cas felröhög...na tessék! Ez is csak röhögni tud, ahelyett, hogy segítene....jellemző.
-Akkor mi legyen? -kérdezte Rosa.
-Már így is ellógtunk két órát és sehol se volt az a lábtörlő...szerintem nem is találjuk már meg és több órát meg nem kéne ellógni.
-Akkor menjünk.

A következő óra matek volt. Még volt pár perc becsengőig, így leborultam a padra és próbáltam csendben haldokolni. Azt se vettem észre, hogy Cas már beült mellém.
-Na, megtaláltátok Portörlőt? -kérdezte. Felkeltem és a legcsúnyább nézésemet mutattam meg neki.
-Hogy te milyen szép becenevekkel illeted azt a kutyát...-mondtam ironikusan. -Amúgy nem. Nélküled nem sokra jutunk.
-Ezt bóknak kéne vennem?
-Veszed aminek akarod, seggfej! -mondtam, majd visszaborultam a padra. Hallottam, hogy Cas röhög mellettem. Nem tudom, van valami a nevetésében ami megfog. Hihetetlen öröm fog el mikor hallom a nevetését vagy mikor látom gitározni. Akkor olyan mintha, nem létezne senki más...csak ő és a zene.

Már javában tartott az óra amikor a tanár ránk ordított, hogy azonnal takarodjunk Cassal kifelé, ha csak aludni tudunk az óráján. Hát okay. Felkeltünk és kimentünk a teremből. Castiel hátát a szekrényeknek támasztotta, én megálltam előtte és sokáig csak néztük egymást. Próbáltuk kitalálni mit gondol a másik, de mindketten tudtunk olvasni egymás szeméből...