Nem mondtam ki hangosan a szót, amire Castiel úgy várt. Remegni kezdtem.
-Látom, fázol. -mondta. Mielőtt kettőt pisloghattam volna, levette a felsőjét és rám terítette.
-Jobb? -kérdezte.
-Sokkal.
-Nem akarsz mondani még valamit? -kérdezte, miközben a tekintetét egy pillanatra se vette le rólam.
A szám szólásra nyílt, de már nem tudtam mondani semmit, mert az igazgatónő károgását hallottuk meg tőlünk alig pár méterre. Cassal szétugrottunk...dadogtunk, hogy semmi se történt köztünk, de a tehenet nem igazán hatotta meg a mesénk: valószínűleg mindannyian intőt fogunk kapni, Rosát is beleértve, akinek a szín ötös átlaga mellé most ez hiányzott a legkevésbé.
A tehén gyakorlatilag feltuszkolt minket a buszra, és nem egy gyerek volt, akik szúrós pillantásokat vetettek ránk, hiszen, ha nem tűnűnk el már rég otthon lehetnének.
-Hol voltatok?! -kérdezte indulatosan Lys. Rosa viszont bealudt Lys mellett. De jó neki...én valszeg most két-három napig nem fogok tudni aludni.
-Sehol...üljél vissza! -felelte Cas, miközben visszalökte Lyst az ülésre. Cassal megint csak egymás mellé jutott hely. Beültem az ablak mellé, majd Castiel lehuppant mellém. Láttam, hogy egyszer kétszer rám néz, de nem néztem vissza rá...nem akartam, hogy bárki tudjon erről...csak szerettem volna, ha Castiel úgy kezel továbbra is mint a csók(ok) előtt. Legalábbis az eszem ezt súgta...hogy még csak ne is gondoljak arra, hogy Cas meg én...pedig megtörténhetne. Most rögtön odafordulhatnék hozzá és a szemébe mondhatnám, hogy szeretem...és ezt súgta a szívem is. Valamiért nem tudok rá hallgatni.
Nem meséltem senkinek arról, hogy mi zajlik most a lelkemben -valóságos háború van -még Rosának se...de a szerelem is olyan mint a méreg: ha sokáig magadban tartod, szépen, lassan felemészt. Főleg az olyan szerelem ami nincs viszonozva...de ez van, de lehet, hogy azt hiszi, nem szeretem, habár a csókomból megmondta, hogy tudja.
Miután a busz megérkezett a suli elé. Cas maga elé engedett, így előtte tudtam leszállni. Se szó se beszéd elindultam hazafelé...még csak el se köszöntem, vissza se néztem. De éreztem, hogy valaki hangtalanul követ a sötétben.
Megfordultam...természetesen Castiel volt az, ki más.
-Te miért követsz?
-Am, én is itt lakom...ha esetleg nem tűnt volna még fel a több mint két év alatt! -felelte durcásan. Komolyan, mint egy óvodás akinek elvették a kedvenc játékát...bár az esetében lehet én voltam az a "kedvenc".
-Most meg mi bajod?!
-Szerinted mi?! -felelte. -Mi lenne?! Tudod, hogy szeretlek, akkor meg miért nem akarsz velem lenni? -kérdezte. Megálltunk a házunk bejáratánál, majd teljes erővel a falhoz tolt. És megtörtént az ami az erdőben is...újra megcsókolt. De ez már volt...fájdalmat éreztem benne. Elhúzódtam tőle, már amennyire tudtam és az arcán egy könnycseppet fedeztem fel...szinte el se hiszem.
-Látod? -kérdezte.
-Sírsz. -mondtam.
-Látod mekkora fájdalmat okozol azzal, hogy nem ismered be az érzéseidet?
-Akkor meg miért csókolsz meg újra és újra, ha fájdalmat okozok?! -kérdeztem dühösen, majd megfordultam, hogy kinyissam az ajtót, de két karom a csípőmhöz szorította miközben átölelt...egy csókot lehelt a nyakamra és a fülembe súgta:
-Mert rájöttem, hogy te egy olyan lány vagy akiért meghalni is érdemes...és mert annyira szeretlek, hogy miattad a fájdalmat is elviselem. -mondta, majd elengedett...még egy csókot nyomott a nyakamra és elsétált. Még láttam ahogy bemegy az ajtaján és teljesen elnyeli a sötétbe burkolózó ház.
Amikor nekem is sikerült felmásznom a lépcsőn és végighallgatni egy újabb Amber-féle kiakadást - hogy én miattam nem érdekelte senkit az ő győzelme - bementem a szobámba és úgy bevágtam az ajtómat, hogy azt hittem kiesik tokostól, de már az se érdekelt...
Felkapcsoltam a lámpát. Az ablakom nem volt besötétítve így tökéletesen át lehetett látni hozzám. Levettem a felsőmet mikor eszembe jutott, hogy Castielé nálam van. Na, most hogy a fenébe adjam vissza neki? Visszaadhatnám holnap is, suliban, de látnom kell őt, most azonnal. El kell mondjam neki, hogy sajnálom és igaza volt. Úgy döntöttem, hogy átöltözöm és utána az ablakon fogok kimászni, hogy senki se vegyen észre. Már melltartóban voltam amikor egyszer csak az ablakra néztem és láttam, hogy Castiel félmeztelenül vigyorog rám. A halottakat is felébresztő sikítozásba kezdtem, közben kapkodva próbálkoztam valamit felvenni.
Ez meg még mindig vigyorog. Na vigyorogjál csak -gondoltam, úgyse lesz többet részed ilyen látványban, részemről legalábbis.
Nem bírtam tovább...odasétáltam az ablakhoz, kinyitottam és átordibáltam Castielhez:
-Forduljál már el, idióta! Mi a fenét lesel?!
-Miért ne? Te vetkőztél le nekem. -mondta vigyorogva.
-Jól van, vigyorogjál csak. -mondtam. -Részemről többet úgyse látsz ilyet.
-Ki tudja. Lehet legközelebb egy szál bugyiban foglak látni...vagy abban se.
-Ne menjél már át pedoba .-mondtam. -Perverz!! -kiáltottam. -Mindjárt átmegyek hozzád. Nálam maradt a felsőd.
-Meztelenül jössz? -kérdezte vigyorogva.
-Álmaidban fiacskám. -mondtam.
-Anyu mérges?
-Áh...reménytelen vagy, fiam. Sose javulsz már meg. -mondtam nevetve. Majd felkaptam Castiel felsőjét, és ahogy elterveztem az ablakon át másztam ki. Persze Castiel nem egyszer lehülyézett, hogy miért nem az ajtón megyek ki...én meg majd jól lecsapom, ha addig nem esek le. Ráugrottam a házunk között levő fára...pont volt egy hosszú ága amin át pont Cas ablakához tudtam menni.
Párszor megcsúsztam, de végül gondtalanul földet értem Cas szobájában.
-Tessék. -mondtam, majd a kezébe nyomtam a felsőjét és távozni akartam, de nem engedett el.
-Gondoltad, hogy ilyen hamar megszabadulsz tőlem? -kérdezte mosolyogva.
-Castiel, engedj el! Vissza kell mennem.
-Figyelj, nem bírom...egyre nehezebb veled lennem, ha nem csókolhatlak meg. Mikor nem vagy velem minden percben arra gondolok, hogy vajon mit csinálhatsz. Szeretlek!
-Castiel...
-Ne hagyj el! Belehalnék. Szeretlek, szeretlek, szeretlek...maradj mellettem! Kérlek, Eliza!
-Hogy?
-Aludj ma itt!
-Nem hinném, hogy ez olyan jó ötlet. -mondtam.
-Nem csinálok semmit, megígérem. De ne hagyj itt.
-Mi lesz, ha nemet mondok? -kérdeztem. Megfordultam, kezem az ablakpárkányon volt, de Cas visszahúzott, és a falnak tolt:
-Miért teszel úgy mintha semmi se történt volna? -kérdezte. A szívem vadul kalapált, miközben a szemembe nézett. Azt hiszem még életemben nem voltam ennyire zavarban...
-El kell mondanod mit érzel irántam.
