-Mi soha nem is voltunk barátok. Legalábbis én nem tekintettem rád barátként. Csak egy lányként, akit meg akarok kapni, és sikerült is. -mondta vigyorogva, közben felült az ágyon.
-De...ne csináld... -dadogtam. -Barátok vagyunk!
-Hát...lehet, hogy te úgy tekintesz rám, de én csak egy éjszakára akartalak. Nincs köztünk semmi, lefeküdtünk és kész. Mégis mire számítottál?
Már nem tudtam mit gondoljak, komolyan. Ez minden határon túlmegy. A lelkem sajgott, a szívem millió darabra tört. Hogy tehette ezt velem?! Kibuggyantak a könnyeim, de próbáltam erőnek mutatni magam. Gyorsan letöröltem őket. Sokkot kaptam a kijelentésétől, de annyi erőm még maradt, hogy ráordítsak: -ÉN MÁR NEM TEKINTEK RÁD SEHOGYSEM!!!
Felkeltem, gyorsan az ágy végébe szaladtam. Amilyen gyorsan csak tudtam összeszedtem a ruháimat és méltóságom darabjait, de mikor távoztam volna Castiel elállta az utat.
-Mi a francot akarsz még?! Engedj ki!!
Castiel közelebb jött és elkezdte cirógatni az arcom. Már az érintésétől is rosszul voltam, kitértem a keze elől. Félmosollyal az arcán nézett rám.
-Ha bárkinek elmered mondani azt, ami történt az előbb...
-Ne aggódj, akkor se mondanám el, ha szóval vagy tettel kényszerítenél!! Nem tudnék azzal a szégyennel együtt élni, ha bárki megtudná! És takarodj a közelemből! Rád se bírok nézni, undorodom tőled!!
-Tényleg? Az előbb nem úgy látszott. -mondta mosolyogva. Ez a mosoly, ami máskor mindig megörvendeztette a szívem most a lelkemig hatolt és csak fájdalom maradt utána.
-Vedd le ezt az álarcot! Nem kell a hamis mosolyod, és te sem! Ezt soha nem bocsátom meg neked! Halott vagy a számomra! -mondtam, majd teljes erőmből félrelöktem Castielt és kiviharoztam az ajtón, de nem bírtam megállni ,hogy ne forduljak vissza.
-Amúgy, gondolom nem szeretnéd, ha a barátnőd tudna az iménti kalandunkról. - erre Castielnek lefagyott a képéről a mosoly.
-Honnan tudod, hogy nekem van...
-És a nevét is tudom, bizony ám. Beszéltem vele egyszer. És említett téged, azt mondta nagyon szeret...
-Hazudsz!
-Én?! Aki itt hazudik drága fiacskám, az TE vagy! -mondtam, kihangsúlyozva a "te" szót. -Szerintem Deborah biztosan nem örülne. Szép és csinos lány, kár lenne érte. -a név hallatán Castiel teljesen elsápadt.
-Ismered Debbyt?! Honnan?!! -kérdezte, a szeme villámokat szórt.
-Közöd? Kapd be seggfej!! Nem vagyunk már barátok, emlékszel? Nem tartozom már neked beszámolóval! Ezt elcseszted Castiel. Nekem nem volt sok veszteni valóm, neked viszont annál több. Te mindent elveszítettél ma. A becsületed, méltóságodat, a barátodat, engem. És a barátnődet is, ha ezt megtudja, bár nem áll szándékomban elmondani neki. És nem azért mert megfenyegettél! Én szégyellem ezt az egészet és nem akarok Deborahnak se fájdalmat okozni. Elég volt belőled! -miután végeztem, még egyszer végignéztem a srácon, akit a barátomnak hittem...majd fogtam magam és könnyekkel a szememben, teljesen összetörve kisétáltam a házból. Csak azt nem tudtam merre kell hazamenni. Ránéztem a telefonomra, hajnali négy órát mutatott. A fejem kóválygott, azt se tudtam merre menjek, de valamerre elindultam.
*Castiel még sokáig ült az ágyon azon gondolkodva, hogy végülis elérte, amit akart, de akkor...miért érez fájdalmat belül? A lány semmit sem jelentett neki, de mégis...Liza a barátjának tekintette, tudta, hogy a lány szereti ő meg ezt használta ki. Elveszítette az egyetlen olyan barátját, aki feltétel nélkül rá merte volna bízni akár az életét is. Megkapta, amit akart, mégsem boldog tőle.*
Már nem emlékszem, hogy jutottam haza, csak arra eszméltem, hogy az ágyamban vagyok és sírok. Még szerencse, hogy Nath nem megy el. Nagy szükségem van most a testvéri támogatásra. Amint lehetséges elmondok neki mindent. Csak a fiú nevét nem említem majd, aki, ezt tette velem.
Mire felébredtem már fél 12 volt. Apuék elmentek....még el tudtam volna búcsúzni tőlük, ha...ha nem találom ki azt a bulit, akkor ez az egész nem történik meg...az én hibám, erről én tehetek.
Nathra a szobájában találtam rá, éppen valami könyvet olvasott.
-Nathi. Zavarhatlak? -kérdeztem. A szemem még mindig vörös volt a sok sírástól. Nath fel sem nézett a könyvből.
-Persze, gyere csak! -mondta én meg odatelepedtem mellé az ágyra. Mikor meglátott a szava is elakadt.
-Jó ég! Hogy nézel ki? Mi történt? -kérdezte, én meg elmondtam neki az egészet, a bulit és...mindent, ami utána jött, az érzelmeimet, azt, hogy szerettem a srácot, csak Cast nevét nem említettem meg. Figyeltem hogy változik Nath arckifejezése.
-Ez egy rohadt disznó!! -kiabálta. -Ki ő?! Kitekerem a nyakát!!
-Hagyjad! Annyit se ér az a srác, hogy egyáltalán hozzáérjünk. -mondtam. -Annyira örülök, hogy nem mentél el Nath! -mondtam, majd újra előtört belőlem a sírás. Nath a mellkasához húzott és egy darabig úgy sírtam.
Mielőtt visszamentem a szobámba, megköszöntem Nathnak, hogy meghallgatott. Azt mondta, hogy ez csak természetes, testvérek vagyunk, az a dolgunk, hogy vigyázzunk egymásra. Bárcsak Castiel is ilyen felfogású lenne...És tessék, már megint Castiel. Hosszas keresgélés után megleltem a mobilom az ágyam alatt. Ránéztem, két nem fogadott hívás...Tőle. Még van pofája keresni, azok után, amit tett?! Megint kibuggyantak a könnyeim, de gyorsan letöröltem őket. A szekrényemhez mentem, hogy valami értelmes ruhát kapjak magamra, mikor az ablakból megláttam, hogy Castiel is öltözködik. A szemétláda!!! Hirtelen újra eszembe jutott a buli, és az azt követő dolgok...a fájdalmas elválás, és a tény, hogy csak egy éjszakára kellettem neki. Úgy éreztem élni sem akarok, de akkor bevillant az isteni szikra!! Igen, ezt fogom csinálni! Az osztályban egy csomó fiú van...csinos vagyok - majd elcsórom Amber itt maradt ruháit is - és véletlenül Kimtől tudom, hogy egy-két fiú szemet is vetett rám, de Castiel miatt nem mertek közeledni. Na ezt neked, Castiel! Megpróbálom a legtöbb fiút magamba bolondítani, kerüljön bármibe, hadd lássa Castiel mivé tett azon az éjszakán! Ezt még megkeserüli, abban biztos lehet! Féltékennyé teszem, de úgy, hogy azt még Amber is megirigyelhetné. Remélem egész nyáron nem fogom látni a képét, szeptembertől kezdve pedig: Új tanév, új Lizzy!
